Egy asztalnál ülve látom, hogy kavarog füstködökben a sok nép.
Szinte mindenki itt van aki számít, mégis hiányos e rengetegnyi pillanatom, az eltöltött időm.
Valamiért... Már semmi sem olyan mint régen még szerencse is. No de ez a szerencse csak
eljátsza a becsaposdít. Hiszen mélyen süllyed az erkölcs, kopnak hagyományaink.
Figyelj már ide! Te nem hagyhatod romokká zúzódni több ezer éves múltunk. Ez most nem magyarkodás, ahogy egyesek jelzőkkel illetnék, csak csupán önvédelem a sok természetesnek látszó szenny ellen.
Az lenne és az is. Harcoljunk elménkel. Sok mindent túl éltünk. Kreatív e nép. Oszoljon el a füst.
Csak a köd maradjon, még ami természetes.